Vajon ki ismeri jobban Budapest csendjét? Az, aki látogatóba jön néha, és még van szeme és füle, mely egészséges autózajhoz, tömegmorajhoz szokott, vagy az, aki itt él egy örökkévalóság óta, és ismer minden zugot, elvonulásra alkalmas helyett?

Időpont:
2006. szeptember 06. 2006. szeptember 30.
Helyszín:
Jövő Háza Központ (Millenáris Park)

Vajon tényleg a "hely szellemén" múlik, hogy halknak vagy fülsüketítőnek tartjuk az adott pillanatot? Mucsy Szilvia képeit nézve valahol máshol kell keresnünk az igazságot. Legyen szó Barcelonáról, Albániáról vagy Párizsról, Mucsy képei a belső figyelemről árulkodnak. A fiatal fotográfus - aki az Athéni Képzőművészeti Főiskola fotó szakát is elvégezte, és tagja számos hazai és nemzetközi fotóművészeti szövetségnek - most Budapest csendje címmel válogatta össze a fővárosról készített portréit. A Jövő Házában látható kiállítás képeinek jellemzője - alkotójuk szerint - egyfajta "meditatív hangulat, belső csend, nyugalom és megfigyelés, melyben az út közbülső szekvenciái, a nagyvárosi 'díszlet' szépsége mutatkozik meg akár egy zsúfolt, nyüzsgő helyszínen, akár egy üres 'tájképben'."

Budapest csendje - Mucsy Szilvia fotókiállítása
2006. szeptember 5-30.
Jövő Háza - Csiga Galéria, 1024 Bp., Fény u. 20-22.

Budapest csendje
Mucsy Szilvia fotókiállítása a Millenáris Fogadóban

A kiállító művész régi bútordarabnak számít a honi fotóművészet standján, hiszen a 90-es évek derekán már tagja a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, 2003-tól a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Mindezek ismeretében nem mehetünk el egyetlen műve mellett sem anélkül, hogy a szándékolt vagy spontán profizmus lehelete megérintsen.
A Csiga Galéria néhány hónapja indított Budapest- sorozatának 6. aktuális állomása inkább a tűnődésnek biztosít táptalajt, amikor a világ egy momentumra megáll, akár a 2-es villamos a zsúfolt Borároson, vagy a Déli Pályaudvar sokakat megihletett várótermi csendéletei. Mucsy Szilvia több oldalról lopódzik közelebb Csepelhez, az "álmok szigetéhez", ahogy Szilágyi Szilvia Sisso mondotta, s a városba ékelődött mesterséges történelem is naponta nyomot hagy ezrek arcán egy funkciótlan és idegen zikkurat képében.
De a csend nem csak a mozdulatukba merevedett embereké vagy a kihalt fém-üveg szoborról lézernyalábban ívet húzó napsugárban jelenünkből kiigyekvő kerékpárosé, de a virágoké is, melyek összetömörödve az egyre szűkülő élettérben masíroznak Budapest Golden Gate-je felé. A csend még a hónap végéig van jelen...
"Budapest, amely az utóbbi időben egyre gyorsabban változó, kibővülő és megújuló arcát mutatja, nemcsak a környezetet, de a városlakókat egyaránt átformálja. Az infrastruktúra minden pillanatban nagy hatással van közérzetünkre és a hétköznapok szürke sodrásában, a nagyváros felgyorsult világában, az úton lét során csupán az elérendő pontra koncentrálunk. Figyelmen kívül hagyjuk a nagyváros apró részleteit, miközben a városi moraj, az állandó zajfüggöny mögül gyakran már saját gondolatainkat sem halljuk.
A Budapest csendje című sorozat egyfajta meditatív hangulat, belső csend, nyugalom és megfigyelés, melyben az út közbülső szekvenciái, a nagyvárosi >díszlet< szépsége mutatkozik meg akár egy zsúfolt, nyüzsgő helyszínen, akár egy üres >tájképben<."

 Budapest új ruhája

„Angyal leszek, hogyha megnövök, a fővárosra új ruhát szövök.” - ez lehetne az alcíme Mucsy Szilvi fotókiállításának, egy múlt századi szövőnő-himnusz után szabadon. Mert képeiről csak hosszas bámészkodás után jut eszünkbe az az egészen más Budapest, amely nem akarja jellegzetesként észrevétetni magát.

Bábel torony
Szilvi egyébként egy fecsegő angyal - épp ezért meglepő, ahogy fotós szerzetesként hallgatásba burkolózik a képein. Nem is tudom elképzelni róla, hogy bírja ki. Valóságos szellemvárost épített magának ezeken a felvételeken, és számomra is minden képnek meglett a maga története.
Egyiken épp kövér árnyék suhan el a Városliget egy hangulatos lugasa alatt, nem tudni mi előtt van és mi vár még rá, talán ebédre megy a nagyihoz, talán épp szakított valakivel, csak az a biztos, hogy a délután jó meleg. És hogy a meleg délutánokat nem érdekli semmi sem.
A Bábel tornya a neobarokk Nemzeti Színház és a giga-modern Művészetek Palotája között található talányos épület csigalépcsőszerű teraszán egyetlen alak tart fölfelé magában. Nem siet, talán azt gondolja, hogy ő csupán egy tégla a mögötte látható szabályos falból. A kép bal alsó sarkában közlekedési görbe-tükör, az a fajta, amiben látni, hogy hány autó jön a beláthatatlan mellékutca felől.
De ebben a tükörben most éppen csak a Bábel toronnyal szemközti HÉV-sínek láthatók, fölöttük a felüljáró, ott is egy ember áll, épp a lépcső tetején, még el sem döntötte, hogy merre tovább, biztosan Csepelre, az álmok szigetére megy.
Szilvi persze mindent megszervez, mielőtt táncba viszi Budapest összes magányos sétáló szellemét. Fogadjunk, hogy ott várt egy fél napig, amíg összejött, hogy a tornyon és a felüljárón is pont feltűnjön egy-egy magába burkolózó alak.

Déli pályaudvar
Állomásügyi képdokumentum. A Déli-pályaudvar aluljárója kinek ne volna ismerős, aki várt már valamit egy balatoni vonat utazástól valaha, vagy várta itt valakijét. Valakijének a valakijét. A bumfordi kőkorlát, az óra, a büfék, a szóra sem érdemes homályos figurák. De hogy kerül a kép közepére egy azonosítatlan, lebegő, rombusz alakú tárgy? Honnan termett oda a gyermekalak, hogy táncoljon a romokon?
Kicsit arrébb, a kettes villamos épp megállt egy téren, ami ebben a hóesésben, és ahogy; hát akár a Brodway valamelyik sarka is lehetne, ha nem tudnánk, hogy ott nem jár a sárga veszedelem. Mindenkinek megvan a maga élménye erről a helyről, nekem például gyerekkoromból a galambok, akiknek kitekerik a nyakát a kisnyugdíjasok. Később itt késtem negyven percet egy randiról, amiből aztán hosszú kapcsolat lett, mindig is sejtettem, hogy ezen a környéken nem normálisak az emberek.
A jó hír az, hogy az Erzsébet-hídon többé nem közlekedhetünk, mert felszántották és bevetették virággal, és ezen túl ott bármit, bárkivel csak derékig nárciszok között lehet. Budapest kihal, és pár száz év múltán a növényzet elhatalmasodik, tehát virágzik a város, városgazdálkodás nélkül is. A híd alatt talán még megvan a Duna, amely egy másik fotón olyan, mintha még senki nem veszett volna bele. Ártatlannak tetteti magát a vén dög, hallgat, hiszen ő is szenvedett eleget.

Erzsébet-híd
Egynemű, puha, végtelen anyag, felismerhetetlen a víz, ahogy maga Budapest is ezeken a képeken, az idegen, a szép és a távoli, vagy épp privát tükör, amihez még sosem hajoltunk elég közel.
A Gellért pezsgőfürdő vizében két huncut úr, mint lusta bálna lebeg, csak a csempék ismerősek egy kicsit. Vizi anzix, bárhol postázhatták, csak mi tudjuk, notorius budai fürdőzők, hogy ez itt épp a mi városunk egyik jeles nedves bázisa, pár sarokkal arrébb egy kocsmában termelődik újra, csendben a műszaki értelem.
A Közlekedési Múzeum előtt kisgyermek biciklizik a kép baloldali kerete felé, ki az időből, ahogy azt neki, és megörökítőjének szinte kötelező. Mellékesnek látszó, de fokozott jelentőségű körülmény, hogy nagyon is napos az a délután, amikor ebből a városból egy kis bicikliút nyílt az örökkévalóság felé.

Hát tényleg igazam van, amikor azt gondolom, hogy minél több embert ismerek itt, annál jobban szeretem a villamosokat.

(2006. szeptember 5. Bp. Millenáris Fogadó  Mucsy Szilvia: Budapest csendje című kiállítása elé)
sisso