Egy kis összpontosítást szeretnék kérni Önöktől mindjárt az elején: bizonyára vissza tudnak emlékezni, ha elmondom miről van szó biztosan beugrik majd –  volt az az időszak, úgy röpke tizenöt éve, ’87 tele és ’88 augusztusa között, amikor azok a nagyon nyugodt éjszakáik voltak… amikor egyetlenegyszer sem riadtak fel éjjel azzal a furcsa „Hű, de bizonytalanul érzem magam” – érzéssel… megvan? Ugye meg? No ebben az időszakban voltam én katona. Hogy hol, azt – kötelességtudó állampolgár lévén – természetesen akkor sem árulnám el, ha egész Mezőfalva népe ellenem vallana, hogy pediglen a laktanyában volt-e harmincnyolc rakéta, azt egyenesen még az inkvizíció sem tudná belőlem kicsikarni, mert nekem a hadititok olyan, mint Juhász gyulának Anna volt.
Azért – dacára, hogy (hála Lázár Zsiga akkori HDM-írnoknak ) úgynevezett jó helyem volt, uradalmi kocsis, vagyis pk. sofőr voltam – nem mostanában fogom elfelejteni azt a másfél évet. Mondjuk már akkor sem voltam valami militáns alkat, úgyhogy eléggé bús szemekkel pillogtam a bátyám autója után, amikor egy azóta is toplistás éjszaka után hajnalban lerakott a megfelelő helyen. Estére megkaptam az első adag diszkréten borostás pörcöt a műanyag tányérban, és hiába mondta szegény nagymamám, hogy majd a katonaságnál mindent meg fogok enni, - életében ebben az egy dologban tévedett. Pár hét múlva már szépen ment a sikamika, és a vécében sem tévedtem volna el. Emlékszem szerda volt, amikor Baráth tizedes...
Fontos stratégiai ponthoz értünk, és itt nyomnék is egy kövér féket. Ha gondolják, a megnyitó után néhány órában szívesen összefoglalnám legszórakoztatóbb katonatörténeteimet: mesélhetnék, mondjuk néhány laza sztorit – miként tudtam meg pl. Kelényi törzstől, hogyan kell faszányosra rakni a stokit, hogy esett, amikor Désai Molnár kidöntötte a benzinkutat a Kraz-zal, amikor a Bulgár dandártábornok helikopteren megérkezett, és a bemutatón majdnem térdre esett egy gombnyomásra nyíló harmonikaajtó láttán – vagy ideidézhetném akár Tapasztó János őrnagy, Kukoricza János ( frankón! ) alhadnagy szellemét – soroljam-e tovább ezeket a csudálatos, beszélő neveket, szóval, akinek netán igénye van ilyesfajta perverzióra, jelezze kérem, a beszéd után.
Most azonban pár pillanat múlva átadnám a szót, egészen pontosan a képet valaki másnak: Rajcsányi Artúr képei mesélnek Önöknek, tisztelt behívottak. Szerintem különben ilyen hülyén is csak egy hipercivil járhat, mint mondjuk a Rajcsányi: mármint, hogy behívják utólag – engem például totál elfelejtettek ( ha valaki netán a megfelelő hivataltól van, kérem, ezt a részt tekintse írói munkásságom részének ) , igaz, sejtésem szerint elég kevés Lada einkommazwei fut már a seregben, én meg már az ezerhármashoz sem értek, másról nem is szólva. Szóval bevonul a hipercivil, és ha már bevonult, elhatározza, erényt kovácsol a bajban: jól megörökíti mindazt, amit lát – mert a Rajcsányi már csak ilyen. Ebből aztán születik egy anyag, azt összerendezdeti, és most bemutatja: az Álomkommandó, ahogyan Svejk Artúr előtt mutatkozik munkacímmel.
Aki élt át ilyesmit, annak könnyű dolga van: ennenmagát láthatja a képeken. A pompásan álcázó háló őreként, a terepszemlére induló, fürge és éber eszkvadronban, lakósátor állítás közben, a salétromos fal tövében heverészve a lópokrócon, vagy éppen néhány málhazsák-nyoszolyán szenderegve. Láthatja az elhárító tiszt érinthetetlen UAZ terepjáróját, a csajkával sorban álló vagy épp a rohamsisak védelmét élvező hadfiakat. És persze a kedvencemer: a szemüveges Marek egyéves önkéntest ( szintén a Svejk-ből ), aki előre megírta a zászlóalj romantikus történetét, amúgy meg holdvilágképpel vigyorgott Dub hadnagyra meg a többiekre.
Aki esetleg megúszta, most elképzelheti - milyen lehet fél hatkor, mondjuk Zadravecz őrmi diszkrét hangjára ébredni, s rögvest szembesülni azzal az elképesztő információval, hogy a reggeli torna öltözete zöld ing, melegítő és tornacipő, délelőtt sátrat állítani, délután őrt állni, este ötvenéves Csepel teherautót bütykölni, nap nap után a legtökéletesebb értelmetlenségekkel foglalkozni óraszám, természetesen édes hazánk védelmében, hogy aztán este eljőjön a legszebb perc, húzhassun egy strigulát, nyeshessünk egy centit – már csak X nap van vissza. És X óra és Xperc. Meg X másodperc.
Operettkatonák – mondták ránk apáink fitymálva. Szerencsések – mondjuk mi, Mezőfalvát megjárt veteránok a mai ifjakra, akiknek már csak mittoménhányhónap. Hogy mit mondanak majd a maiak a következő generációra, nem sejtjük – én mondjuk csak remélem, nem is lesz majd mit mondani, mert esetleg eljutunk odáig, hogy rájövünk, milyen tökéletesen értelmetlen az egész.
És – jelezném csendesen – , szerintem akkor lesz igazán értelme, hogy Rajcsányi nejlonhonvédet behívták, hogy becsempészte az apparátot a gyakorlatra, és – nem tudom, csak megelőlegezem – teljesen illegálisan elkészítette a sorozatot. Mert akkor majd, abban a szebb, vagy ki tudhatja, milyenebb korban valakik nyugodtan megállhatnak ezek előtt a képek előtt, és teljességgel természetes lesz, hogy az egészből nem értenek semmit. Mi még igen.
No, az állománygyűlésnek vége. Oszoljanak emberek: nincs itt semmi … azazhogy: van itt valami látnivaló!

Boda András újságíró