1 másodperc - Budapesti fényképek
Egy átlagos fotográfiai pillanatexpozíció hossza 1/125 másodperc. Ez az album 129 képből áll. Majdnem pontosan egy másodpercet rögzít egy város életének időfolyamából. Egyetlen nézőpontból – a valaha itt jártaké közül.
1987-2001 között készítettem ezeket a fotókat.
Még a nyolcvanas években, amikor elkezdtem budapesti képeket csinálni, csak szerettem volna megtanulni fotózni. Később egyre inkább érdekelni kezdett a város, kinéztem magamnak helyszíneket, ahová visszajártam fényképezni.
Mikor egy józsefvárosi kiskocsmában a hátrasimított hajú, borostás arcú pincér rövid, szakadozott utasellátós köpenyében letette elém a sörömet, a szürkés habfüggönyön átszivárgó fény játékát figyeltem a kövezet vetítővásznán. Ez a különös mozielőadás ott is volt meg nem is. Számomra létezett, a kocsma többi vendége számára nem. Pedig egyre intenzívebb hatást mutatott a poharak csilingelésére rendezett tánc. A titokzatos mozdulatok mintha megválaszolhatatlan kérdésekre adott feleletek lettek volna. Gondolataim messzebbre kalandoztak. Ilyen utazásokat csak egyedül lehet tenni. Vissza az időben, a tér-idő érzékelés kitágul az idő irányába. A jelenben élünk, a jövőt elképzelhetjük, de vágyni csak a múltba lehet.
Egy történelmi világváros nemcsak élettér a jelenleg itt lakók számára. Múlt és jelen nem válik szét éles határvonallal egy ilyen környezetben. Ezt a transzparenciát jellemezheti harmónia, de konfliktusok is. Akárhogy is van, ez sok mindent elárul a helyi viszonyokról.
Az értékrend normálistól eltérő, gyorsított relativizálódása árt a környezetnek, és az emberek közötti kapcsolatoknak is. Számtalan műalkotás foglalkozik az ebből származó problémákkal, mélylélektani alapossággal térképezik fel, árnyalják az emberi motívumok sokaságát. Én fotósként nem vállalkozhatok ilyesmire. Nem akartam precíz szociográfiát sem rajzolni, emberi sorsokat bemutatni.
Egy városban a tér a benne lakók lelkének vetülete, és nem csak a most élőké. Arcunk átmenet belső világunk és a külvilág között, lenyomat, az életminőség képe önmagában is. Az e mögött rejlő tényszerű poézis az, ami érdekelt.
Ezt a réteget szereti a fényképezőgép, felerősíti és megőrzi ezeket a nyomokat. Általánosabb fogalmazásmód ez, mint a részleteken való pszichologizálás – inkább az egészről vall, az itteni lét minőségéről. A városról szól, de nem ölelheti fel azt, mivel nézőpont csupán.
Nem hiszek abban, hogy valaki egyszemélyes vállalkozásként összegyűjtheti a valóság dokumentumait. Minden képmás szubjektív, a fotó is, mert önkényesen kiszakít valamit a való világból. Fel lehet építeni konszenzus alapján is egy város képét, úgy, ahogyan a többség látja, vagy látni szeretné - ezek a turistaalbumok.
Vannak olyan képek is, melyek utólag emelődnek ki a képtömegből valamilyen szempont miatt, különleges jelentést hordozva.
Ha valaki önálló magánmitológiát próbál teremteni saját képeiből, az legalább annyira önmaga képe lesz, mint a városé. Látszat és valóság bonyolult, erővonalak mentén rendeződik minden ember érzékelésében, gondolkodásában. Az ingerek e megfejthetetlen sokféleségében csak a képzelet az, ami rendező erő lehet.
Számomra nem az informálás fontos, hanem a kapcsolatteremtés. Az elsődleges motiváció az volt, hogy a fotográfia segítségével közelebb kerüljek ahhoz a titokhoz, amit ez a város őriz magában, s amit éreznek az itt lakók és az ide látogatók is. Nem hiszem, hogy megfejthetném őket, csak a közelükben szeretnék lenni. Kár, hogy a titkok nem vidámak.
Történelemkönyvekben, filmeken, regények lapjain részleges formában ott vannak az események. A falak, szobrok, képek - nyomok, valami mást is őriznek. Köztük járva gyakran úgy érzem, értem őket – valójában más kapcsolatom nincs velük, csak a rejtélyes nosztalgia.
Attól, hogy ez a közelség nem valódi tudáson alapul, még lehet fontos és erőteljes érzés.
A halódó Turul városában Donald kacsa ismeri ki magát egyre inkább. Az ő lelkivilágát talán már jobban ismerem, de nem szeretem, nem én választottam magamnak.
Nincs szabad választás ebben, a többség akarata győz.
A régi és az új harcának minden történelmi városban külön koreográfiája van, de egyet nem szabadna elfelejteni: a két küzdőfélnek nem egyformák az esélyei. A passzív fél védelemre szorul, és ezt csak az írástudók biztosíthatják.
Budapestnek nincs egyértelmű vizuális arculata, mert a döntéshozók, jellemzően, csak az egyértelmű építészeti műemlékeket védik. Képtelenek, vagy nem akarják meglátni a rejtett, mégis karakteres arcvonásokat, talán azért, mert ezek nem mindig szépek. De nem kellene folyton a szépséget favorizálni, mert ennek végeredménye egy agyonretusált, hernyószerű arckép – vagy egy lakhatatlan város.
Olyan látványt akartam létrehozni, amivel alkotóként meg tudok barátkozni, ezért nem merültem bele az amerikanizálódás nyilvánvaló motívumaiba. Egyszerűen nem akarom ezeket a képeimen viszontlátni. Jelzésszerűen azért megjelenik fényképeimen ez a világ, de igyekeztem egynemű motívumrenden belül maradni.
Ez amúgy is csak tünet, a sebezhetőség jele. Fontosabbnak gondoltam azt a csodaváráson túli, értékvesztéses, közös lelki alkatot, amivel sokan járkálnak Budapest utcáin.
A heroizálható, düledező múlt és a kisszerű jelen, az örökös meg nem valósult ígéretek, nagy szavak az elgondolásokban, aztán magyarázkodás a megoldások helyett – ezek nem múlnak el nyomtalanul, halmozódnak az emberek lelkében, s nem várt pillanatokban sugározódnak ki, megmérgezve az ember kapcsolatát saját magával és környezetével. Idővel érzékelhetővé, láthatóvá válnak, keményen érintve az amúgy nyertesnek tűnő szociológiai réteghez tartozókat is.
Sok képemen lehet egészen közeli alakokat, arcokat látni, mégsem portrék ezek. A portré az emberek személyiségével foglalkozó fotográfiai műfaj, s engem nem a képeken szereplők belső világa érdekelt, hanem az, ahogy az én fotózásom alkalmával megjelennek a képen a kiválasztott alakok.
Kicsit tárgyszerű emberfotózás ez, de nem a szereplők iránti tiszteletlenség miatt láttatom őket így, hanem mert hiszek a puszta lenyomat információs képességében. Egy arc maga is lenyomat, az életminőség képe is, s ez kapcsoltban áll ugyan a személyiséggel, de nem ugyanaz a dolog.
Az arc a géneken túl kapcsolat a külvilággal, a személyiség, a lélek hangsúlyosabban belső dolgok. Engem az arcnak az a mindenki által látható külső rétege érdekel, amit kint hordunk magunkon az utcán.
Az ellentétek ábrázolásának fontos szerepe van ebben a sorozatban, de nem propagandisztikus hatáskeltés volt a célom ezzel. Már csak azért sem, mert én is inkább munka közben vettem észre, hogy ez nagy hangsúlyt kap. Azok az ellentétek, hogy jó és rossz, szegény és gazdag, ilyen steril formában nem érdekeltek.
Nem tudok ítélkezni ezekben a dolgokban, de valami arrafelé vitt, hogy ezek a kérdések mégis érintve vannak - és ennek örülök. A múlt-jelen, vágyak-valóság, élő-élettelen, drámai-humoros, szép-rút, lágy-kemény ellentétekre olykor akaratlagosan is figyeltem.
A képvilág a környezetünk része, tapasztalataink részben innen származnak. Atget Párizsa soha nem létezett, de ma mégis az ő képei nyomán tudjuk elképzelni az akkori, ottani kor hangulatát. A víziót, mely Budapestről él bennem, s amit igyekeztem képekké formálni, nem én kezdtem alakítani. Előzményei vannak, festmények, régi felvételek, filmképek. Ezek legalább annyira motívumai ennek a munkának, mint az utcai jelenetek. Ezekből ugyanolyan szubjektív módon építkeztem, mint a háromdimenziós világból. Talán annak örülnék a legjobban, ha ez érzékelhető lenne munkámban, mert ez a folyamatosságot jelentené számomra: hogy része vagyok egy vonulatnak, melyhez saját akaratomból tartozni szeretnék.
Gulyás Miklós