Előszó - Parti Nagy Lajos

Vancsó Zoltán összerakta a legfontosabb képeit, mondván, ez mind én vagyok, illetve, Füst Milánt idézve, „ez mind én voltam egykor”. Ismerkedem ezzel a világgal, s eszembe se jut, hogy lehetne más, mint fekete-fehér, miképpen az se, hogy ne pont ettől a feketefehérségtől volna felfoghatatlanul gazdag és színes. Hozzáolvasom a Füst Milán citátumokat, odakünn tél van, egyszerre rohan és elreked az idő, jól érzem magam Vancsó állófilmjei között. 
Leírok ezt-azt, netán továbbírok, kiegészítek, megmozdítok. Dolgozom vele. Az egyik művészet mint a másik anyaga, médiuma, inspirátora. A világ egy másik művészet anyagán át. Egy fotós szemén, szemléletén, személyiségén, szerencséjén, szakmai tudásán át. Rendszerén át, noha, ahogy Vancsó idézi Füst Milánt, „vannak dolgok, melyek nem tűrnek rendszert, s gyanítom, hogy az egész élet ilyen.”
Gyanítom, ilyen, s ez az ilyenség a rendszer, amit megint csak nem tűrnek a dolgok, és újra elölről. Alapjában befogadó vagyok, szubjektív, csapongó és kíváncsi. Nem akarom a lényegénél megragadni, értékelni, elhelyezni, ezt a könyvtárgyat, ezt a nagyszerű kollekciót. Inkább lejegyzek ezt-azt, nézem, tologatom, hogy tán összeáll valami lenyomattá, tán kedvet csinál, „bevezet” a kötetbe, holott tudom, e munkák önmagukért beszélnek.  Ez a minimum, egy fotó beszéljen önmagáért.
Engem alighanem minden fotó melankólikussá tesz, mondhatnám, az eltűnt idő nyoma, ami melankólizál, a megrögzített folyó, ahova kétszer nem lehet, ugye, belelépni. Már csak azért sem, mert a lábom se ugyanaz. A szemem. Figyelem, mire van szeme Vancsónak. Leginkább arra, ami lehetséges, de nem valószínű. Füst Milán ezt nevezi romantikusnak. Persze a kivágattól, a figyelemtől a leghétköznapibb pillanat is kap egy erősebb jelentést, a pillanat arról szól, aki észreveszi.  Ebben az értelemben minden fotó roppant szubjektív: pont ezt mért veszi észre a kamera, amazt meg mért nem? S én, a néző, mért pont ezt vagy azt írom föl magamnak?
Például, hogy „kalitkák; egy gyönyörű, puha akvárium” Húsz éve kísért a hasonlat: a  fotó, mint akvárium. A fotó, de még egy szál vékonyka amatőrkép is, telt, néma, hozzáférhetetlen, morogja maga elé néhai novellahősöm. S ha volna is mozdulat kiborítani és fölhasítani, folytatja ez a bizonyos Barthos, és zuhogna rád a látvány az elpattant akváriumból, hát állnál csak, s nem a történetben, csupán annak vizes, zöld, arany és kavics romjain. De nincs, és jó hogy nincs ilyen mozdulat, csak közelítés van, fedés, kitakarás. Hogy leveszed a képről a magad nézetét, mely mindenképp de-formáció.  Aki elképzel, illetve kiegészít, az elrajzol. Mégsem törheti rá az akváriumra az üveget. Mert más az akváriumtörés engesztelhetetlen vágya és más az akváriumtörés”.
Szakmázást ne várjon tőlem az olvasó, nem értek hozzá, nem is a dolgom. Ahogy egy verset nem lehet lefényképezni, ha akarnám, se tudnám leírni e képeket. Legföljebb fölírok ezt-azt, körülük, róluk. A kapcsukon. Szeretem őket. Szeretem nézni Vancsó káeurópai zarándokainak elesett kardigánjait, kendőit, otthonkáit, dauerfrizuráit, miniszoknyáit. A tartást, amivel rendíthetetlenül tartanak valahova. Komoly, az élettől igencsak megpróbált, transzcendens bogárgyűjtők, a világ végére elmennek, hogy fáradt tekintetük gombostűjére felszúrjanak egy angyalt, egy leírhatatlan arcú öreg papot. De hát nem kell leírni. Vancsó észrevette, lefényképezte. Lefényírta, ha úgy tetszik. Ahogy a mécsest gyújtó, kefefrizurás kisfiú áhítatát egy krisztusfej hátterében, a napsütötte nájlonponyvában a drapériaságot, a szentség „képmását”, lenyomatát a profánban.
Vancsó nem tud közhelyes lenni, ezért szívesen választ tárgyául közhelyeket, észreveszi és megmutatja például a tenger hullámainak szépségét, múlékonyságát, e legörökebb és legfoszlékonyabb drapériát. Azt, hogy „tenger, tengerpart, víz, tócsa, hullám”, többször felírom. S azt is, hogy „kutya, bicikli”, meg  azt, hogy „csador,  hentesbolt, kirakat: a kiakasztott félbirkák pőreségétől, kiszolgáltatottságától lemeztelenednek a vásárló nők.”
Rácsok finom, nem tolakodó, de határozott rajza Kubában. Lehetségesen, de nem valószínűen csókolódzó párok egy terasz  öntöttvascsicsa asztalainál. Féllábú férfi országúton, lendületben. Hajófedélzet, fiatal nő haját valószínűtlen süveggé fújja föl a szél. Öreg dáma kővé puhuló teste a parton, az előtérben faágon üres szélfútta szoknya. Bérház erkélyén tavaszi virágzásban fekete malac karácsonyfával. Idős hölgyek szenvedélyes búcsúcsókja kirakattal, kutyával, festett tengerparti tájjal. Lóvontatású, gumirádlis halottaskocsi pihenőben (ne felejtsük Füst Milánt: „a nap bájosan süt a temetéseken”). Presszó üres asztalán két egyforma emberi sótartó. Tengerbe futó kisgyerek, mint valami foszforeszkáló angyal -- nem sorolom, mindig megtalálom a szokatlant, a különöst, a nem valószínűt Vancsó képein, persze nem  épp azt a különösséget veszem észre, amiért a kép készült, vagy amiért beválogatódott, inkább azt, amiért itt és most nekem különös.
Amitől  újra és újra kézbevehető ez a könyv, hisz mikor a néző-olvasó eljut az utolsó képhez, a kötet tán legemblematikusabb fotójához, önkéntelenül is újra kezdi, ha másért nem, azért, hogy megkeresse a fénykép egy nagyobb kivágatát: „fehér drapériával leterített asztal tengeröböl homokján, két leterített szék, háttérben magas házak sziluettje – mintha valami metafizikus esküvő, asztaloltár, székmenyasszony, székvőlegény, utóbbin aktatáska”.
Végezetül ha felmerül a kérdés, hogy „miről szól” ez a könyv, akkor természetesen a fényről szól, fényről és árnyékról, különben sem valamiről szól, hanem valamihez. Valakihez. Hozzám. Önökhöz. Minden fényolvasóhoz. Nézzem, dolgozzak meg vele, gyönyörködjem, tartsam meg a szemem mögött, merítsem meg a képzeletemben, a tapasztalataimban, magamban. Egészítsem ki, hozzam létre a magam nézetét.