Üres enteriőröket látunk, amelyeket, a jelekből következően, nem annyira régen, és csak egy időre hagytak magukra a használóik. Persze, azért érdemes észrevenni, hogy egy szobára, amint kimentünk belőle, vagy nem találtunk benne senkit, általában annyit mondunk, hogy üres. Ha azt is ki akarjuk fejezni, hogy a falakon kívül nem található benne semmi, akkor már részleteznünk kell a dolgot. Hermann Ildi képein azonban éppen, hogy nem üres belső tereket találunk, sőt, valami egészen furcsa dolog tanúi lehetünk. Elsőre csak emberi jelenléttől mentes, 80-as éveket idéző enteriőrök néznek vissza ránk. De szerencsére itt még nem ér véget a történet. Ugyanis azt az állapotot látjuk éppen, amit egyébként sosem. Szemügyre vehetjük, hogy milyen, amikor nem vagyunk ott. Amint a tárgyak saját, belső élete ébredezik éppen, csak kicsit, mert a fotós még jelen van, de ő új, és ideiglenes elem a közegben. Amely itt szigorúan a tárgyaké. Amelyek, felszabadulva funkciójuk kényszere alól, mintha kinyílnának. Saját szépségük, csúnyaságuk, használtságuk, saját formáik, vonalaik és színeik kezdenek el élni ezeken a fotókon. S e formákat itt egymáshoz viszonyítjuk, nem magunkhoz, a saját szükségleteinkhez, megszokásainkhoz. Hermann Ildi fotóin a tárgyakat önmagukból, elhelyezkedésükből, egymáshoz való viszonylataikból kiindulva egészen különleges, letisztult, geometrikus elrendezésekben tárja elénk. A hamutartók nem piszkosak, nem egy sokat vitatott emberi tevékenység kellékei - hanem különleges design-formák, önmagukban izgalmas minták az üvegtégla fal előtt.
Az olyan képekről, amelyekről hiányzik az ember, pedig nagyon is általa létrejött és használt helyeket látunk rajtuk, legtöbbször éppen az ember jut az eszünkbe, aki hiánya által válik megidézetté. De e képeken felszabadítólag hat, hogy nem így van.
Végre valahol az a lényeg, amit nem teszünk. A nem-jelen lét varázslata ez, a testi, társadalmi és egyéb kötöttségek alóli felszabadulás. Ahogy láthatatlanul, súlytalanul közlekedhetünk egyik enteriőrből, világból a másikba - s hosszan elnézhetjük, hogy milyen szép szimmetriája lehet egy egyszerű mellékhelységnek, hogy milyen meghitten hajol a zöld növény a barna kanapéra, s egyáltalán: hogy hogyan léphetnek kapcsolatba tárgyak - amelyeket ugyan emberi kéz helyezett egymás mellé, de azt, hogy ilyen finoman összehangolódnak, s élvezik saját karakterüket, közös létüket, talán álmában sem gondolta volna. Vagy, talán csak éppen ott...
Somogyi Zsófi
