Valamikor, valahol, valahogy
Kudász Gábor Arion újabb fényképei

Kudász Gábor Arion néhány évvel ezelôtt védte meg diplomáját az Iparmüvészeti Egyetem Vizuális Kommunkáció Tanászék fotós szakirányán. Azóta tovább folytatta az akkor megkezdett munkát, amelynek során átutazta az országot, és mintegy naplószerü képi feljegyzések formájában rögzített számára fontos motívumokat. Ennek egyfajta folytatásaként, továbbgondolásaként született meg a Tábor címü anyag, amely hamarosan album formájában is elérhetô és látható lesz. Az azóta eltelt idôszakban Ariont egy újabb téma – a Zöldterület – foglalkoztatja, amely a látszólagos különbségek ellenére közel sem határolható el annyira a korábbi sorozataitól, mint amennyire a címek azt sugallhatják.
A zöldterület igazi urbanisztikai kifejezés, amely azáltal nyer létjogosultságot a nyelvben, hogy idônként felmerül az igény, hogy a város szövetén belül, illetve a város és a környezô települések között a mesterséges burkolatok és az épületek monotonitását megszakítandó, attól eltérô módon mégis megidézzék valamilyen formában a természet (annak is növényzettel fedett) képzetét és jelenlétét. A zöldterület ilyen értelemben egy köztes hely, átmeneti állapot. Mégis a zöldterülethez társul a gondozás, az ápolás, a karbantartás fogalma, amivel megakadályozható a területet borító növényzet elvadulása, és fenntartható (többé kevésbé amúgy is mesterséges jellegébôl adódó) domeszticitása. A folyamatos gondoskodás és óvás elendedhetetlen, mivel a szakadatlan használat elkoptatja, felôröli, fokozatosan megszünteti eredeti jellegét. Furcsa paradoxonként jelentkezik ugyanakkor, hogy a városok gyarapodása és a települések sokasodása, valamint a mindent elfoglaló, kisajátító és „belakó” embertömeg megjelenése miatt a valaha eredendôen természetes vidék, amely az eltelt néhány száz évben maga is müvelt tájjá alakult, fokozatosan beszorul, és ilyen átmeneti zöldterületté alakul.
A szó jelölte hely másik sajátos jellemzôje a használat módja. Értelmét és célját abból meríti, hogy a városlakók számára a kikapcsolódás, a pihenés, a szórakozás lehetôségét (vagy annak illúzióját) nyújtja, ahol már nemcsak a táj sajátossága a měvelés és ápolás, hanem az ott jelenlévôké is, akik fizikumukat, lelküket, esetleg kapcsolataikat kondicionálják, ezáltal válik igazi kultúrtájjá, měvelt és egyben az önměvelés lehetôségét is nyújtó közeggé. A nagyvárosi zöldterületekre azonban újabban legalább ennyire jellemzô a měvelés alól való kivonás, az elvadulás, az átalakulás lassú, néha pedig túlságosan is intenzíven végbemenô folyamata, ami nem jelent visszatérést valami ôs eredeti természetes állapotba, mivel mesterséges genezisét tekintve ezzel nem is rendelkezett soha, hanem csak egy másfajta használatot feltételez, amelynek nem sajátja a gondos és odafigyelô karban tartás, csak az extenzív használat, amely fokozatosan elfogyasztja, fel- és elemészti a zöldet a területrôl. Az eredendô funkció átminôsül, és az elmaradozó környékbeliek helyét átveszik, illetve betöltik a beköltözôk, az új telepesek.
Ezután már ôk töltik ki a helyszínt, amely Arion esetében általában mindig kép középpontjában áll. Rá jellemzôen azonban mégsem egy konkrét tér játsza a fôszerepet, hanem egy alapvetôen lehatárolhatatlan és meghatározhatatlan közeg. A tér helyét elfoglalja a terület, amely ugyan rendelkezik falamiféle kiterjedéssel (matematikai értelemben), az mégiscsak egy vonatkozása, egy aspektusa a térnek. Ez a közelebbrôl meg nem határozott terület az, ami Arion felvételein a táj és az arról készült kép látszatát ölti magára (vö. városi táj). A tájfényképezés azonban sajátos módon összekapcsolódik a turizmus kialakulásával, ami a látottakhoz kapcsolódó sajátos viszonyulást feltételez. Azelôtt is voltak utazók, akik rajzokon örökítették meg a látottakat. Ôket már tekinthetjük turistának abban az értelemben, hogy csupán kívülállóként, ámde az élmények befogadására kész szemlélôként tekintettek mindenre, ami szembekerült velük, és ilyen módon is képezték le, rögzítették a látottakat. Nem volt céljuk és szándékuk az értelmezés, a részletek feltárása. Egy bizonyos határt sosem léptek át, egy meghatározott távolságon belül sosem kívántak kerülni, sem fizikailag, sem érzelmileg. A helyzet a fényképezôgép használata által sem változott meg, sôt talán méginkább erôsödött az átmenetiség, az ideiglenesség. A turista továbbra is az, aki csak felkeresi a helyeket és mintegy begyějti a látványokat, hogy majd hazatérve a képek segítségével katalogizálja, rendszerezze és idôrôl idôre felelevenítse élményeit. Nem maga a képen látható tárgy az ami jelentôséggel bír számára, hanem a tárgy és a környezet által keltett emlékekben újra megélhetô hangulatok és élmények. A vidék látványa számára csak az élmények szintjén érdekes, viszonya hozzá csupán átmeneti, két állomás, két idôpillanat között. Ezért a tájkép, bármilyen szép és tökéletes, mindig egy távoli pozíciót feltételez fizikailag és emocionálisan egyaránt.
Arion képei, bár bizonyos értelemben tájakat ábrázolnak – mégha sajátos urbánus közegbe ágyazódó zöldterületeket is – azokat mégsem tekinthetjük tájképeknek. Mégpedig több okból sem. Elsôsorban is Arion nem tiszteli és nem is keresi azt a távolságot, amely megtartása szükségszerě lenne. Egyrészrôl túl keveset mutat meg azáltal, hogy nem törekszik egy szélesebb értelmezési mezôt megnyitni és abba belehelyezni a látványt. Nincsenek kulturális indexek, hivatkozási pontok és nincsenek beazonosítható momentumok sem történetileg sem politikaikag, sem társadalmilag. A táj mint vidék ugyan jelen van, de nem a maga konkrétságában, hanem egy leegyszerěsített majdhogynem szimbolikus formában, jelként, ezáltal beazonosíthatatlanná válik, és eloldódik minden kulturálisan meghatározott és korlátok közé szorított képzettársítás és értelmezés lehetôségétôl.
Másrészrôl viszont túl sokat mutat abból fakadóan, hogy olyan közel engedi a látványt, amilyen közelségbôl már a „táj” hibátlan szövete felfeslik, kibomlik és láthatóvá válnak olyan momentumok, alakzatok és történések, amelyek egy tájkép konfliktusmentes élményforrásként való lényegiségével nem egyeztethetôk össze. Ezáltal furcsa érzés uralkodik el a képen és a nézôben is, amely egyfajta zavart okoz, elbizonytalanít. Ez a zavar nagy fontossággal bír. A „tökéletes harmóniát” bomlasztja meg, amiért a táj végül feloldódik és lassan felszívódik, eltěnik a képbôl és megmarad a zavar és annak érzése azzal kapcsolatban, ami mégis látható, de ami ettôl kezdve elveszti egyértelměségét és a továbbiakban értelmezési problémaként állunk vele szemben. Kényszerě módon észrevesszük különféle konfliktusok forrásait, nyomait, akaratlanul is elénk tárulnak a hely adottságaiból és a használatából fakadó gondok, a visszásságok, és szembesülünk a sötét magányosság okozta félelem fagyos lehelletével. Nem rendelkezünk már azzal a biztonságot adó, ám hamis érzéssel, hogy tudjuk mit látunk. Elvesztettük azt az ártatlanságot, hogy azt lássuk, amit a motívumok, színek, alakzatok nyomán tudomásunk és tapasztalataink szerint kéne, viszont a zavar miatt ezek az elvárások nem teljesülhetnek, a vélekedés nem lel egyértelmě igazolásra.
Ennek egyik oka az, hogy Arion képei megtagadják tôlünk azt a kényelmes pozíciót, amit egy tájképpel szemben felvehetnénk. Mert itt minden úgy van, hogy valójában nincs, de nem a semmi az, ami „visszamarad”, hanem a valami más, a maga pontosan nem leírható meghatározhatatlanságában. Ez a nem semmi és nem is valami elbizonytalanít, nem viszonyulhatunk hozzá többé gondtalan és könnyelmě egyértelměséggel, ezáltal elveszíti szórakoztató élményszerěségét. Az átélhetô és megélhetô élmény nem jut el a kép innensô oldalára, ott ragad valahol a kommunikációs csatorna összekuszálódott járataiban. A történések ijesztô perspektívát sejtetnek a képzelet generálta tökéletesség hasadékaiban, és nem simulnak szét semmitmondó eseménnyé, érdekessé, és szórakoztatóvá. Ezek a képei ily módon nem-képek, mégis anélkül, hogy bárminek a létezését tagadnák vagy épp a saját létezésüket vonnák kétségbe. Nem-képeinek nem-terei a volt és a lesz között megrekedô köztes állapotban végbemenô feszült várakozás színhelyei, ahol a valami volt és majd megint lesz hangulata uralja az étert, de ahol most éppen semmi sem telik és múlik, válik valamibôl valamivé, alakul, formálódik, hanem csak úgy van, egyszerěen. Otthontalanságuk, hidegségük és nyugtalanságot árasztó eseménytelenségük következtében csak tovább erôsödik az ebbôl fakadó, lassan szétterülô félelem.
A másik tényezô, amire visszavezethetô ez az állandó igazolatlanságból eredô bizonytalanságérzés, a fény. A szokatlannak těnô fényviszonyokat nemcsak egy meghatározott fénnyaláb, vagy kitüntetett fényforrás használatával alakítja illetve hozza létre Arion, hanem annak függvényében, azzal összekapcsolva a különféle forrásokból és helyekrôl áradó, eltérô erôsségě és vegyesen mesterséges valamint természetes fények együtthatásával. A mesterséges fény itt nem a fotográfus által alkalmazott vakukból és vagy reflektorokból érkezô fényt jelenti, hanem olyan eleve adott fényforrások meglétét feltételezi, amelyekbôl a kiáradó fényt a maga céljainak megfelelôen, ám mégsem azokat megerôszakolva használja fel (bár kézenfekvônek látszik esetenként, mégsem lép túl azon az értelmezési körön, amit a fényforrás és a fény ereje önmagában is sugall). Ebbôl fakadnak felvételei különleges hangulatú, fátyolosan derengô világításai, a se nem nappal, se nem éjszaka furcsa és depressziós érzése, ami megzavarja belsô idômérônket és méginkább elbizonytalanít.
De mibôl fakadhat ez a nyomasztó érzés? Talán abból, hogy az, amit látunk nem tár fel semmit, nem mutat sehová önmagán túl, és talán nem is jelent semmit önmagán túl? Hiányoznak a szimbólumok, metaforák és allegóriák, amelyek eligazíthatnának ebben a sajátosan csak magát mutogató sivárságban? Talán mert szembesününk kell azzal, hogy a nem megtapasztalható jelenidôben jelenlévô van felfoghatatlanságával állunk itt szemben? Azzal a közhellyel, hogy ami volt és úgy volt, ahogy ott még van, az most már nincs és nem is lesz soha? A fotó legeredendôbb lényege "preindusztriálisan" tekintve nem jelenlévô mikéntje vagy hogyanja, igazsága vagy hamissága, hanem egyszerěen csak ennek a jelenidejě jelenlétnek a megvilágítása. Arion képei ezt a tudást teszik hozzáférhetôvé, nem tagadást vagy állítást fogalmaznak meg és nem tételeznek, cáfolnak, vagy igazolnak. Nem uralkodnak rajtuk az ekkor meg ekkor és így meg így, itt és emitt kényszeres képzetei. Mert lehetnének akármikor, akárhol. Valamikor, valahol és valahogy. Két pillanat között.
    
Pfisztner Gábor