... hiányzik a historizáló szerepjáték és a gicscsek ironizáló használata, nincsenek kellékek, kosztümök, teátrális gesztusok, pózok, csak az eredeti hús-vér emberként, saját ruháikban megjelenô barátok, kollégák, egy humoros, de fanyar posztkonceptuális szövegmunka hordozóiként. A 2001. évi szegedi mûvésztelepen készült, s a Mûcsarnok Klíma címû tematikus kiállításán bemutatott képén a betûk és gondolatjelek számának megfelelô, általa becsült, vagy a hazai szcénára nézve jellemzô mûvészek és mûvészettörténészek - köztük, a sor végén Csontó - tûnnek fel életnagyságú frízben, amint trikójukat, ingüket felhúzva, a szöveg egy-egy bôrükre „tetovált”, valójában komputerrel felvitt betûjét villantják fel. A bôrt, a test külsô felszínét, mint a személyes és társadalmi tér találkozási pontját mindig is a társadalommal kapcsolatos üzenetek hordozójaként  értelmezték a nemzetközi body artban, de a kultúrantropológiában is. Így például az Én határait vizsgáló Gina Pane  egyszerre a társadalom felé irányított „kritikai feliratként” és a szociális hatások láthatóvá váló lenyomataként értelmezte a testén ejtett sebeket. A Csontó mûvén az alkotók bôrén megjelenô stigma már jóval áttételesebb, jelezve, hogy a jelen társadalmában a megbélyegzések és diszkriminációk jóval ravaszabban, áttételesebben, a demokratikus látszat mögé rejtve érvényesülnek.  De áttételesebb - filozofikus állításba és virtuális tetoválásba burkolt - az a társadalommal, a kortárs magyar mûvészeti élettel, a hazai szellemi klímával kapcsolatos kritika is, amelyet a felirat sugall. Az „egy illúzió áldozata lettél”szövegnek ugyanis több, az általánosítás különbözô szintjein értelmezhetô jelentése lehet. A legelsô, az egyszerû tény, hogy a szereplôk teste, a mûalkotás, mint illúzió része lett, ami persze a befogadóra is vonatkozik. A második, általánosabb jelentés, hogy az önmagukat közszemlére tevôk, mint közösség váltak az illúzió áldozatává. Hogy minek lettek áldozataivá, abból érthetô meg, hogy kik is tartoznak a csoportba. Csontó mûvén a középgeneráció reprezentáns képzômûvészei és kritikusai jelennek meg, akiknek ugyan jelentôs szakmai teljesítményük, olykor nemzetközi reputációjuk is van, ám hazai egzisztenciális helyzetük és társadalmi elismertségük koránt sincs ezzel arányban. Így tehát e mûvészek az életükben, elképzeléseikben lettek egy illúzió áldozatai, amikor pályájukra lépve azt képzelték, hogy a munkájuknak kijáró elismertségre, egzisztenciára tehetnek szert, s teljesítményük alapján fogják megítélni ôket. A fiatal alkotók ilyen értelemben magának a kisléptékû, belterjes magyar mûvészeti életnek a becsapottjai. Alulértékelt pozíciójukból érthetô, hogy miért megbélyegzettek, miért hordoznak testükön - mégha játékosan is értelmezett - bélyeget. A test intim szféráját feltáró, a mûvészi szakma exhibicionisztikus jellegét, a mûvész (és teoretikus) bôrének vásárra vitelét, az önleleplezés kockázatát érzékeltetô mozdulat azt is jelzi, hogy ezt a szerepet nem szégyenkezve vállalják, s a csoportportréval éppen önállóságukat, összetartozásukat, függetlenségüket demonstrálják. Mint említettük, a bôr a nemzetközi mûvészet alkotásaiban is a társadalom és az egyén közötti közvetítôként, az identitás hordozójaként jelenik meg. Itt is a szereplôk kulturális önazonosságát, mûvészethez kötôdô létét manifesztálja. Csontó alkotásában a magyar mûvészeti élet merev hierarchiájától élesen különbözô, meglehetôsen demokratikus mûvészet felfogás jelenik meg. Az általa fotózott társaságban ugyanis nincsenek kiemelkedô figurák, primadonnák, különdíjazottak, mindenkinek azonos fontosságú jelet hordoz, amelyeknek csak együtt van értelme. A szöveg jelentése ugyanígy a heroikus mûvészetfelfogás leépítését jelzi. Az illúzió, melynek mind a mûvészeti szcéna résztvevôi, mind a nézôk áldozatai lettek, arra az igencsak sekélyes, az ábrázolt generáció számára szûk mozgásteret biztosító közegre utal, amely azt a látszatot kelti, mintha társadalmi fontossággal bíró intézményei és „sztárjai” lennének. Ebbôl a társadalmi kontextusból való kilépést jelzi a Csontó által megörökített csoport, amely korosztályának más törekvéseivel párhuzamosan éppen az olyan, állami, politikai intézményektôl elszakadó és független kezdeményezésekben artikulálódik, mint az általuk létrehozott szegedi mûvésztelep. Az illúziónak lehet egy még általánosabb jelentése is, amely az egész mai, globalizálódó magyar valóság gazdasági, politikai manipuláltságára utal, melynek eredményeképpen tulajdonképpen a társadalom összes egyéne egy - vagy több - illúzió áldozata. Csontó Lajos Gerhes képére reflektáló munkája egy örvendetesen új jelenséget mutat a hazai színtéren. A nemzetközi mûvészeti életnek ugyanis az egyik legjellemzôbb vonása, hogy a mûvészek nagyon érzékenyen figyelnek, s fôleg  nagyon gyorsan reagálnak egymás alkotásaira. A mûvek ezen folyamatos, olykor kritikus, de mindenképp egymást értelmezô, erôsítô párbeszéde, személyes diskurzusa maga a mûvészet teste, amely valódi, eleven szellemi közeget teremt az egyes mûveknek, szituálja azokat és szinte lehetetlenné teszi azt a magyar szcénában szinte általános jelenséget, hogy egy-egy, akár fontos alkotás vagy kiállítás visszhang nélkül maradjon.  
Gerhesnél még intimitás és szerepjátszás ellentmondásos kombinációját láthattuk. Csontónál a barátság és a szellemi, emberi közösség vállalása már jóval nyíltabban jelentkezik.

                                                                                                    Sturcz János