Minden fénykép egy halál. Hiszen, ha továbblépünk az időben, az előző pillanat már halott, illetve csak a folytonosságban létezik, egyébként eltűnik nyomtalanul a maga történéseivel együtt. Csak az emlékét őrizzük, akár fotón, akár gondolatainkban, mint halott rokonainkét. A fotók egyrészt tagadják öregedésünket, másrészt krónikásai leépülésünknek. Miközben az életet a fotón megállítjuk egy pillanatra, egyfajta halált idézünk elő, másrészt, azzal, hogy megörökítünk, még a kifejezésben is benne van, örökkévalóságot biztosítunk, a nemlétezőt kimerevíti, örökkévalóságot adva a halálnak.
Szeretek itt lakni, s a konyhát különösen kedvelem, nagy ablaka a belső udvarra néz, mivel a legfelső emeleten lakom az ablakon kinézve átlátok más épületekre, tűzfalakra tetőkre.
A konyha történetét is szeretem, a bátyám lakott itt annak idelyén ez az ő lakása volt, és a mi akkori konyhánkat utánozva építette ilyenre Somi amilyen ma.
Konyhapolcaimon nézegettem ezt a sok bögrét, poharat, és eszembe jutott a történetük, rácsodálkoztam milyen fura összefüggés van közöttük. Akaratomon kívül lettem gyüjtője ennek a rengeteg különböző tárgynak, gyűjteményemet sem az újjabb és újjabb hódítás vágya sem pedig a birtoklás szenvedélye nem generálta.
Most is érdekesnek találom, hogy miért kapok, kaptam mínden komolyabb udvarlómtól két bögrét vagy poharat ajándékba. Persze sok magyarázat létezik, de az biztos, hogy nem a szükség indokolta ezeket az „egyforma“ ajándékokat. Aztán idővel az ilyen módon kapott páros tárgyaim egyike eltörik, s hogy hogy nem mindíg a férfi által használt darab és míndig a kapcsolat megszakadása után. Csábító volna szimbólikusan értelmezni a bögréket
és történetüket, azt ahogyan szerelmeim be akarnak költözni az életembe. A bögrék persze véletlenül törnek el, de Fraud óta tudjuk, hogy az elvétések a véletlenek a tudatalatti mélységeit segítenek feltárni. Az én bögréim sorsát esetenkén jómagam, időnként barátnők, vagy a takarítónőm teljesítik be.
A bögre ajándékozói be akarnak fogadtatni, s a bögre eltörésével szimbólikusan is távoznak az életemből, törlődnek a nyomaik. Érdekes, hogy ezek a tárgyak illetve történetük akkor vált számomra láthatóvá amikor már csak emlékszem rájuk illetve történetükre, s a már nem létező párjukjra.
A szellem-fotó története alig fiatalabb mint a fotózás maga, létrejötte 1861-ben William H. Mumler nevéhez kötődik. Nagy sikerének titka a fotóba mint az igazság megragadásának eszközébe vetett hit. A fényképet sokan a valóság másolatának, helyettesítőjének vagy valamiféle mozdulatlan, értéktelen reprodukciónak tekintik.
Azonban a fénykép távolról sem reprodukál, hanem visszaélve az objektivitásba vetett hittel, megvalósít, hihetővé tesz, esetleg meg nem levő dolgokat, érvénytelen eszméket „hitelesít”. Egyszóval: egy szándékolt, elérendelő vagy megvalósítandó eszmét „valósít” meg; nem létezőből létezőnek tekintendő ténnyé alakítva ezt az elképzelést. Mindíg egy viszony tükrözôdése, lenyomata, ami a valóság illetve a kép tárgya és a fotós között létezik vagy jön létre a fényképezés pillanatában.
„A szellem-fotó minden fénykép emblémája amennyiben a fényképezés maga is szellemeket generál“ tartja Luis Kaplan.
 Fraud a század végén a Totem és Tabu című írásában amellett érvel, hogy a szellemek és démonok nem egyebek, mint a halott hozzátartozóinak projekciói, azaz az ő saját  érzelmi impulzusiknak kivetítései, belső emócióik külsővé tétele. A szellemfotó ebben az értelemben a túlélő projekciója, igénye arra, hogy benépesítse a világot szellemekkel, hogy ilyen módon kapcsolatot tarthasson velük feldolgozhatatlan, megemészthetetlen hírtelen távozásuk után.
„A művészet nem a láthatót ábrázolja, hanem láthatóvá tesz.”  E szentenciából pedig az az izgalmas kérdés adódik, hogy mit is tesznek láthatóvá a képek? 
Az én képeimen is a hiány kivetülései a szellemek, a szellem-bögrék, a bögre-férfiak megidézései.

Csendéleteimet a konyhámban fotóztam, ahol a polcaim mögött végig futó tükör-sáv van.
Bonyolult téri helyzetek jöhettek így létre, ahol adott esetben a tükörben a tükör tükrének képe jelenik meg. Mindennek megvan a tükörképe, kivéve a szellem bögrének, de hát a népi bölcsesség is úgy tartja, hogy sem a szellemek, sem a vámpírok nem látszanak a tükörben.

Digitális kamerával dolgoztam a sok komputeres utómunka miatt. A kész képekre ráírtam a rajtuk szereplô félig szellem bögre-páros, illetve a bögre-férfi nevét és történetét.
A kiállitott munkák mérete : 34 cm x 45 cm.

“Az emlékezés világméretű felélénkülésének vagyunk szemtanúi. Az utolsó húsz-huszonöt  évben minden ország, társadalmi, etnikai, csoport vagy család alapvetô változáson ment keresztül a multjához való hagyományos viszonyát illetôen, mely változás különbözô formákat ölt: a történelem írás hivatalos verziójának kritikája és a korábban háttérbe szorított területek elôtérbe kerülése, az elnyomott vagy kisajátított múlt visszakövetelése, növekvô érdeklôdés a “gyökerek” és a genealógiai kutatások iránt, növekvô odafigyelés az “örökségre” amit az angol “heritage”-nek a francia “patrimonie-nek hív.Persze ezek a trendek összekapcsolódtak, s hatalmas hullámokat verve robbantak be a világba, mindenütt szoros kapcsolatot teremtve a mult- függetlenül annak valóságos vagy képzeletbeli voltától- iránti tisztelet és a valahová tartozás között, a kollektív és az egyéni öneszmélés között, továbbá az emlékezés és az identitás között.”

Pierre Nora összegzô soraihoz hozzátehetjük, hogy az emlékezet, emlékezés elôtérbe kerülése egyaránt érvényes a kortárs művészetre és a kortárs művészeti teoriára.A megnövekedett érdeklôdés okai között minden bizonnyal ott vannak az elmúlt másfél évtizedben bekövetkezett változások, öröknek hitt rendszerek buktak meg, metaforikus és valóságos falak dôltek le.
 Annak hogy Magyarországon csak alig észrevehetôen, elvétve találunk erre a világméretű jelenségre reflektáló munkákat több oka is lehet. Az egyik nyilván való oka az emlékezésnek a hivatalos politika álltal való kisajátítása és manipulálása, másrészt nálunk mereven tartja magát az a romantikus művész kép, mely szerint az az autonom művész- aki teljesen független a társadalmi és politikai körülményektôl- az alkotás egyedüli forrása aki inkább egy érzéki és ösztönös lény semmint tudást produkáló (knowledge production) intelektus, nem sok helyet hagy a magánember élettörténetének, emlékeinek, vágyainak, illetve ezek interpretálásának.
 A személyes emlékezés és a kollektív emlékezés között igen vékony hártyafal húzódik könnyedén átfordulnak egymásba éppen csak a kísértő szellemek változnak, ahogy Shimon Attie köztéri munkájában, Berlin egykori zsidó negyedének néhai lakóinak megidézése a falra vetitett róluk készült életnagyságú régi fényképek által.A művészet nem csak a gyógyulás, a terápia eszköze, de a kommunikáció, az értelmezés médiuma is.

„mi minden tolul az ember emlékezetébe, ha egyszer bemerészkedik a dobozhalmoki közé, hogy a könyveit egy álló nap , pontosabban egy álló nappal és éjszaka alatt kirakja belőlük.“    Walter Benjamin

Valóban a tárgyak fontos emlék-hordozók.
Nekem pakolnom sem kellett, hogy eszembe jusson bögréim különös története.
Folyt. Köv.

A bögre, mint az idézőjel, párosával jár. Korunk lovagja kettő bögrét vesz szíve hölgyének. A Gőbölyös Lucával ugyanis komoly kapcsolatra lépni szándékozók, szinte kivétel nélkül, párosával vitték háztartásába a bögrét, poharat, csészét. Aztán idővel a két bögre egyike eltört, s minő véletlen, mindig a férfi által használt darab, s mindig a kapcsolat megszakadása után. Csábító volna a bögréket és történetüket szimbolikusan értelmezni, azt ahogyan Luca szerelmei be akarnak költözni az életébe. Mutasd a bögrédet, megmondom, ki vagy. Van, aki kicsit gátlásosan juttatja tudomására szándékát, szemérmesen eldugja a bögrét és várja, hogy Luca megtalálja, van aki mindjárt hatot vesz, ráadásul azt akarja pótolni vele, amit ő tört el, s amit Luca korábban másvalakitől kapott. S van egy, elhunyt élettársától, Benőtől kapott csésze, ami nem tört el, csak eltűnt, valahol biztos megvan. Akár több pszichoanalitikus elemzést is fűzhetnénk a jelenséghez. A bögre ajándékozói be akarnak fogadtatni. A bögre eltörésével szimbolikusan is távozik a háztartásból az illető, törlődik a nyoma. A bögrék sorsa birtokbavételük története, törésük a végzetük. Utoléri a végzet a bögre-férfit. Bögrék tündöklése és bukása. Milyen törékenyek a bögrék!
 
A bögrék „véletlenül” törnek el. De Freud óta tudjuk, hogy az elvétések, a véletlenek a tudatalatti mélységeit segítenek feltárni. Maga Luca, vagy barátnők, takarítónők teljesítik be helyette a bögre-férfiak sorsát. Az egyetlen túlélő bögre az, akit a tudat beavatkozása, vagyis a kiállításra való készülés védett meg a létét fenyegető tudatalattitól.

Vannak olyan emberek, akik egyre újabb és újabb hódításra vágynak, szinte a gyűjtés szenvedélye él bennük. Luca viszont akarata ellenére lett (bögre) gyűjtő. A gyűjtőknek azon különös fajtájához tartozik, aki nem ragaszkodik tárgyaihoz, a tárgyak keresik meg őt, tárgyait nem őrzi az örökkévalóságnak, s ha kettő egy egész, akkor csak a tárgyaknak fele, töredéke marad meg nála. Ráadásul bögréi igazán akkor lettek számára láthatóvá, amikor már csak emlékszik rájuk; a bögrék maguk nem, csak történetük, sorsuk marad meg.

S ahogyan a könyveknek, a bögréknek is megvan a maguk sorsa. Például kísértetek lesznek belőlük, vannak, akik látják őket, vannak, akik nem, épp ahogyan a többi szellemi lényt. Aki képes látni őket, annak viszont nehéz szabadulni tőlük. Gőbölyös Luca ismeri a szellemek életét, hiszen ő maga is volt már hasonló helyzetben, amikor eltűnt a nagyvárosi turista tömegben, amikor fényképezőgépét kiengedve saját kezéből, őt fotózták barátai, s fekete ruhás szellemalakként, Árnyékutazóként lépett be mások fotójába, s járja be talán még mindig, ma is a világot mások képein. Az Árnyékutazó most itthon maradt és itthon folytatta kísértet-tanulmányait. Rájött, hol van a kísértetek igazi lakóhelye: a computerben. Ott talált rá a bögrék eltört, elveszett kísértet párjára is, ott ahol oly sok kapcsolat is szövődik mostanában, ahol szellemek adnak egymásnak randevút.

S az Árnyékutazó ezúttal, nem engedte ki a kezéből a kamerát, a komponálást sem. Bonyolult térbeli összefüggéseket teremtett, a tükörben a tükör tükrének képe jelenik meg, az ismétlések, a különböző szögekből látható tükörképek megzavarják térérzékelésünket. Mindennek megvan valahol a tükörképe, csak a kísértet-bögrének nincs. Ahogyan a népi bölcsesség is tartja, a szellem a tükörben nem látszik. Akkor viszont a kísértet sem látja magát, pláne nem látja, hogy látja magát. Vagyis a szellem csak azt látja, hogy őt látják. Freud után Lacan.

Luca emlékszik arra az érzésre, amikor felismerte, milyen furcsa, lidércesen egyforma és különös vonulatot alkotnak ezek a tárgyak és történeteik az életében. Walter Benjamin a könyvtárát rakodta ki, s tapasztalta meglepve „mi minden tolul az ember emlékezetébe, ha egyszer bemerészkedik a dobozhalmok közé, hogy a könyveit egy álló nap, pontosabban egy álló nappal és éjszaka alatt kirakja belőlük.” Semmi sem mutatja jobban e tevékenység izgalmát, mint az, hogy milyen nehéz abbahagyni.  De, miért is kéne abbahagyni? Folytatni kell.

Turai Hedvig
Gőbölyös Luca: Párosan szép az élet. Lumen Galéria, április 21–május 13.